Kézdivásárhely udvarterei

Hogy a kézdivásárhelyi udvarterek unikumok, arról a témakör egyik legkiválóbb ismerői-leírói meggyőzték az olvasót. Jelenleg ehhez hasonló,  emberkéz alkotta településformák összességükben tudtommal nem láthatók Erdélyben, főleg jó állapotban, melyeket ma utca gyanánt használnak és az udvarterek belső épületeit családok népesítik be. Látványos, szinte olaszországi-szicíliai képet nyújtanak s nincsen olyan turista, aki meg ne bámulná azokat. Számuk a városalakítások során csökken, de jelenleg is több mint 60 a száma azoknak a sikátorszerű keskeny utcácskáknak, melynek neve udvartér: Utca is és udvara is annak a családi háznak, amely ott található. Vannak olyan udvarterek, amelyek nyitottak, olyanok is amelyeknek bejárata bolthajtásszerű nyitott vagy zárt, olyanok is, amelyek kapuval le vannak zárva. Ilyen például a város Céhtörténeti múzeuma, amely egy olyan udvartérben helyezkedik el, amely mind a két oldalán le van zárva.

Rövid történeti leírásként szolgáljanak a témakör ismerőjének -Vámszer Gézának- sorai: az udvartér utcává alakult udvarnak a neve Kézdivásárhelyen. Udvarterek valószínűleg más székely városokban is voltak, de a városrendezések következtében eltűntek. Kézdivásárhelyen 1960-ban még 71 udvartér létezett. Többségük a város főteréről nyílt. Valamikor minden udvartér egy-egy keskeny beltelek volt, amely a főtér oldalával párhuzamos hátsó utcáig nyúlt. A telek elején állt az iparos vagy kereskedő piacra néző háza, utána következtek a gazdasági épületek, a telek alján pedig volt egy hátsó kijárat a kertek felé. Mivel a telket keskenysége miatt hosszában nem lehetett osztani, a szaporodó család tagjai egymás után építették fel házaikat a hosszú udvaron, amely lassan utcává vált. 1834-ben, amikor nagy tűzvész pusztította el Kézdivásárhely főterének környékét, a hatóságok igyekeztek korszerűsíteni a város településrendjét. A lakosság azonban ragaszkodott udvartereihez, így nem sikerült az átrendezés. Az udvarteret a benne lakók családnevéről emlegették. Később, mivel sok idegen is bekerült az udvari közösségekbe, a város vezetősége számokkal jelölte meg az udvartereket. A főtérről legtöbb esetben a régi telek elején álló emeletes ház kapualján át jutunk a keskeny udvartérre, amelynek egyik oldalán sorakoznak rendezetlenül a kis földszintes házacskák. A másik oldalon a szomszéd udvartér házainak hátfala látszik. Egy-egy udvartér területén legtöbbször 10–12 lakóépület áll. Jómagam is gyűjtöttem évtizedekkel ezelőtt az ott lakók visszaemlékezésiből, melyek azonban nem sokat különböznek a Vámszer-féle hipotézistől. Summája így hangzik. Az udvarterek az idegenforgalom és a turisztika szemszögéből a város általános érdeklődésre számot tartó érdekességei, s annak az egyedi jellegét ad. „A hajdani piactérről minden irányban sűrűn egymás mellett fekvő telkeket vásároltak az elődök, s azoknak a főtérre rúgó részére rakták ki vásárok idején a portékájukat. Terjeszkedni csak hátrafelé tudtak a keskeny telkek két oldalán, de nem a lakóházakkal, hanem az áruló-sátrakból, deszkából épült barakk szerű építményekkel. Más dolog az -tudtuk meg-, hogy később az azt az építményt lakóházzá alakították úgy, hogy középen egy udvar, „járó utca” is maradjon. Így aztán, idővel, ezeknek két oldalán, szorosan egymás mellé épült házsorok keletkeztek. A köztük levő keskeny helyet közös udvarként, de ugyanakkor kijáró utca gyanánt is használták az ott lakó családok. Jelenleg közel 70 ilyen sikátorszerű udvartere van a városnak”.

Jómagam az 1960-as évek elejétől ismerem az udvartereket, amelyek azóta majdnem semmit sem változtak és megfigyelhettem azt, hogy vannak olyan turistacsoportok, melyek legtöbb alkalommal kimondottan azért érkeznek a Céhes városba, hogy udvartereit megcsodálják. A gyakorlat mondatja velem, hogy unikumként emlegessem és ajánlhassam csodaként. Az udvarterek kisebb-nagyobb épületei nem képviselnek kiemelkedő művészettörténeti értéket, de megőrzött együttesük igen fontos építészeti emlék.