A Hortobágy fennsíkja - Szászvidék

A Hortobágy folyó (románul Hârtibaciu, németül Harbach) fennsíkja Erdély déli részén, tágabb értelemben véve a Nagy-Küküllő és Olt folyó között található. A több mint 200 000 hektáros terület Európa-szinten egyedinek tekinthető természeti és kulturális értékek szempontjából egyaránt. Az évszázadokig itt élő szászok építkezési stílusa és tájhasználata döntő módon befolyásolta a napjainkban elénk táruló látványt. A szászok egymástól távol levő, kis falvakba tömörültek, melyeknek centrális épülete minden esetben az erődtemplom. Itt tartották fegyvereiket és tartalék-táplálékukat, és ide menekültek tatárjárás idején. A széles, robusztus templomtoronyban minden családnak megvolt a maga gerendája, amin szárított húsokat, kolbászt, szalonnát tárolt vészhelyzet esetére, a templomot körülvevő magas, vastag fal meg kellőképpen biztosította a védelmet. A szász falukép viszonylag egyszerű: az út két oldalán rövid gyepsáv, majd azon belül magas homlokzatú, masszív házak sora, magas kapuval és kerítéssel. A ház-kapu-ház struktúra is falként szolgált a támadások esetén. Gyakran a falak egy-egy patak köré épültek, és ezekben az esetekben a patak két felén van egy-egy út, néhány helyen híddal összekötve, és a házak ezen kívül helyezkednek el. A szászok a közvetlenül a falu melletti területeket használták szántóföldnek, az azon kívüliek voltak a legelők és kaszálók.

A Hortobágy-fennsíkon találhatók Európa legnagyobb dombvidéki legelői, és sajátos jellegű formája, az öreg fás legelők is. Talán ezek a fás legelők a legszebb tájelemek a fennsíkon. Csak napjainkban derült fény arra, hogy hogyan „nőhetnek ki fák” olyan legelőn, amit a juhok, tehenek és bivalyok folyamatosan legelnek (hisz megennék a fiatal csemetéket is). A szászok foltokban meghagytak tüskés szárú cserjéket (pl. vadrózsát), ami kellő védelmet biztosított a tölgy-csemeték növekedésére addig, amíg az akkora lett, hogy beárnyékolta a dajka-cserjét és kipusztította azt. A szászok ésszerű tájhasználata, és kis denzitása (kevés lakós nagy területen) eredményeként nagyon sok öreg, de egészséges és magas biodiverzitással rendelkező erdő. Ezek az erdők otthont adnak olyan szórványosan előforduló védett madárfajoknak, mint a fehérhátú fakopáncs, kis légykapó és örvös légykapó. A nagy kiterjedésű nedves gyepek csendjét esténként a szintén védett haris töri meg, míg medvék és farkas falkák szelnek át az éjszakában. A gyepek és erdők között meg ott vannak a patakokat körül-ölelő és az útmenti cserjések, bokrosok, helyenként egy-egy nádfolttal, ami rendkívül mozaikos jellegűvé teszi a tájat.

Akarva-akaratlan, ez a táj, miriád szépségével és változatos élővilágával a szászokkal együtt el fog tűnni. A térség természetvédelmi területté való kijelölése lassítja e folyamatot, de nem elegendő arra, hogy megállítsa vagy visszafordítsa azt. A hortobágyi fennsík a legszebb példája az ember és természet harmonikus együttélésének. Nem fér hozzá kétség, hogy az itt élő, ma már szinte kihalt szászok ésszerűen aknázták ki a természet kincseit, mindig ügyelve arra, hogy az utókornak is maradjon. Kisléptékű, tradicionális gazdálkodásukkal olyan élőhelyeket hoztak létre, amelyek az emberi beavatkozásnak köszönhetően fajgazdagabbak lettek.